megláttalak.
de te már láttál engem.
tudtad, hogy nem ott vagyok, ahol hiszik.
valahol egészen máshol, a tükörfalak között rejtőztem.
zenével kicsaltál engem
reszkettem, mint akit bánt a fény
s a füledbe suttogtam
ne ébressz fel
de csak mosolyogtál és felébresztettél.

magadhoz húztál
és szükségem volt rá, nem értettem
miért kellettél ennyire aztán
miért (mire) kellettem ennyire aztán
a kék volt az, mi megölt bennem mindent
miután feltámasztott.

kiabáltam, hogy elcsitíts.
elbújtam, hogy megkeress.
nevettem, hogy megtiltsd a hangját..
foltot égettem vörös cigarettacsikkekkel, hogy azt mondd, várj!
de te nem szeretted a csendet és nem jöttél utánam egyszínű álomőrületekbe.
hisz tudtad a titkot.
úgyis visszajövök hozzád.
(s így rontottál és építettél egyszerre;
én pedig vártam, hogy megállj, csak egy pillanatra állj meg,
könyörgőn néztem rád.
állj meg és hagyj magadnak időt sírni.
láttam a kétséget az arcodon.
láttam a kékséget szemedben, te sem tudtad, mit akarsz.)

így sétáltam végig
a döglött halak között, egyedül ébren.
álmos voltam és vissza-visszanéztem. vajon követsz még?
de valójában mindig én követtelek téged.

néha még a kék neonfény alatt
szerelmet vallottál, hogy aztán tettekbe önthesd a szavakat
és elfeledd.
érintésed hideg volt és élettelen.
fájt. és ezért tudtam, hogy élek még.

néha én is láttam
a  beázott plafonokon át, arctalan látomások között
hogy lélegzel.
élsz.
de elhalkult a zene
és dallamtalan hangokkal véget ért.

halott csend van most.

(tükörfalak mögé rejtőztem újra,
hogy érezhessem az éjszaka lassú levegőjét
és dicsőn kiléphessek újra a fényre.
szólíts meg.
talán újrakezhetjük majd és nem rontjuk el.
még megint ugyanaz minden, mint régen volt.
hová tűntél…?)

úgy érzem, kevesebb vagyok általad.